Ne csak kérj, adj is!
Ez az általános jelenség különösen igaz azokra, akik az instant világ látszat-sikerei közepette szocializálódtak. Az azonnali sikert várják, hiszen az azonnali like-okhoz szoktak hozzá.
Felmész Tinderre és azonnal összejön egy randi,
felmész Instára és azonnal ömlenek a pozitív visszajelzések.
Sajnos azonban a valódi, fajsúlyos önmegvalósítás az egy másik műfaj.
Egyre inkább arra nevelik a fiatalokat, hogy merjenek hinni magukban, azok lehetnek, akik csak lenni akarnak. Ez egyrészt pozitívum, hiszen az életben felmerülő kihívásokkal csak szilárd önbizalommal nézhetünk szembe. Másrészt azonban azt látom, hogy sokszor egy fontos dolgot elfelejtenek megtanítani a fiataloknak: méghozzá azt, hogy a sikereiket csak kemény és következetes munkával, nem ritkán áldozatok árán érhetik el.
Az életben semmit nem adnak ingyen, így azt sem,
hogy elérd a céljaidat, vagy az álmaidat.
Ha ezt nem tartjuk szem előtt, akkor könnyen előfordulhat velünk az, hogy egy szép napon arra ébredünk, hogy a végtelen lájkvadászat, az azonnali siker hajhászása közben egy dologra nem figyeltünk: az álmainkra, amelyek hagytunk elúszni.

Valódi válság jön, vagy csak a fejekben nincs valami rendben?
Egyre többen beszélnek róla, egyre több cikkben olvasom azt, hogy előbb-utóbb jön egy krízis. Különböző okokból mindenki arra készül, hogy omlani fog a piac. Nyilván megvan ennek a gazdasági háttere, különböző jelekből arra következtethetnek az elemzők, hogy valamiféle lassulás, vagy akár visszaesés előtt állunk.
Ugyanakkor egyre inkább úgy érzem, hogy nagyobb részben egy morális válság előtt állunk. Ha éppen nem már benne is vagyunk.
Kezdem azt érezni, hogy nincs már meg az emberekben
a kemény munkára és az alkotásra való hajlam.
Ha erősebben akarnék fogalmazni, akár azt is mondhatnám, hogy olyan, mintha elvesztették volna az emberek a hitüket. Nincs meg bennük a tűz, nem küzdenek, nem tudnak, vagy nem akarnak előre menni. Mindenki a topon akar lenni, de nem látják az arra vezető utat.
Ez az általános munkamorálban észlelhető válság akkor fog igazán visszaütni, amikor a gazdasági recesszió elkezd begyűrűzni és meginog körülöttünk az egész rendszer. Azok, akikben kihunyt a tettvágy, a küzdeni akarás, ott állnak majd a fenyegető veszéllyel szemben és fogalmuk sem lesz arról hogyan tovább, hogyan küzdjenek tovább. Ezt látom a valódi fenyegetésnek napjainkban.

Ugyanaz kell egy huszonévesnek, mint egy ötvenesnek?
A kérdésre talán mindannyian tudjuk a választ. A magyarázat kedvéért azért hadd induljak messzebről. Bár tudom, hogy simogatja az ember hiúságát az, ha minél egyedibbnek és különlegesebbnek hiheti és érezheti magát, de sajnos némely tekintetben le kell törnöm ezeket az ábrándokat. Az a helyzet, hogyha Magyarországon beszélgetek egy huszon-harminc éves fiatallal, akkor nagyjából ugyanazokkal a problémákkal szembesül, ugyanazokat a kihívásokat említi, mint a svéd kortársai. A Facebook és az Insta hatására még gyorsabban áramlik körülöttünk az információ, még rövidebb idő alatt tudjuk meg, hogy mi történik a világ másik felén, mit gondolnak az ott élők, mint bármikor korábban. Ha lehet ezt mondani: talán még közelebb került hozzánk a nagyvilág.
Ez egyrészt jó, hiszen például ma már egy kelet-európai huszonéves is hasonló tudatossággal áll a környezetvédelemhez, mint egy nyugat-európai. Ugyanakkor ennek az információs globalizációnak megvannak a hátulütői is. Mondjuk az, hogy egyre nehezebb tisztes iparost, jó szakembert találni, hiszen mindenki az interneten szeretne pénzt keresni. Minek kitanulni kőkemény munkával, évek alatt egy szakmát, ha influenszerként pillanatok alatt a sokszorosát kereshetjük annak, amit egy asztalos hazavisz, nem igaz? Sajnos azonban a házat, amiben élünk, amelynek szobájában ülve bámuljuk a monitort, nem lájkokból építik fel.

Maradva azonban a globalizációnál és az egymás közötti különbségeknél: érdekes módon azt látom, hogy minél idősebbekkel beszélek, annál markánsabb eltéréseket tapasztalok a gondolkodásban.
Egészen másképp áll a környezettudatossághoz
egy ötvenes éveiben járó svéd állampolgár, mint egy magyar.
Ami érthető, hiszen egészen más környezeti és történelmi háttérrel bír a két ország.Azonban vezetőként az a feladatunk, hogy csapatot kovácsoljunk az információ tengerében csapongó huszonéves instahuszár és az esetleg megfontoltabb, inkább keretekben gondolkodó ötvenes kollégákból. Szükség van a különböző szemléletre és a különböző habitusra. Az egy borzasztó előny ugyanis, ha egy-egy kihívást több szemszögből, több oldalról is meg tudunk közelíteni. Éppen ezért személyre szabottan, a különböző generációk igényeikhez és értékrendjeikhez igazodva kell kommunikálnunk és elmagyaráznunk a céljainkat. Ezt soha nem spórolhatjuk meg, hiszen a közös célok elérésére csak együtt van esélyünk. Ha nem így teszünk, akkor egyszerűen nem vagyunk jó vezetők.