Demeter Nóra

Lehetne visszafogottabban is fogalmazni, de egyrészt teljesen fölösleges, másrészt pedig valamennyire álszent is lenne: Demeter Nóra a magyar építészek egyik nagyágyúja. Korábbi munkái között számos olyat találni, amelyek bőven átívelnek majd évtizedeken, korszakokon. Demeter Nóra az Egyesült Államokban született, itt szerezte építészdiplomáit is - a Berkeley-n illetve a Yale-en. Több mint 20 éve érkezett Magyarországra a Fitzroy-Robinson International építésziroda megbízásából, majd hamarosan Zoboki Gáborral alapítottak közös irodát, amelyen belül egy páratlan, kontinenseken átívelő szakmai pályafutás vette kezdetét. 2014-ben alapította a Demeter Design Stúdiót, ami építészettel és belsőépítészettel foglalkozik. A Kinnarps és a KREA közös pályázatának egyik zsűritagjaként beszélgettünk vele egyebek mellett a fiatalokkal való közös munkáról és az egymást inspiráló generációkról.

Miért jó építésznek vagy belsőépítésznek lenni?

Úgy gondolom, hogy ez a két rokonszakma tökéletesen ki tudja fejezni azt, hogy milyen környezetben akarunk élni, mit akarunk látni magunk körül és mit szeretnénk befogadni érzelmileg. Ezeken túl azt is meghatározhatjuk segítségükkel, hogy milyen anyagokból építkezzünk, tágabb értelemben véve pedig azt is leírhatjuk, hogy milyen jövőt álmodunk a gyermekeink számára. Ami azért elég összetett kérdés napjainkban. Hiszen egyfelől azt látjuk hogy az építőipar zakatol, óriási lakáshiány van, másfelől azonban szerintem komolyan megkérdőjelezhető az, hogy az a boom milyen minőséget teremt. Én mindig abban hittem, hogy inkább kevesebbet jól, mint sokat rosszul. Azt hiszem, hogy itt az ideje annak, hogy általánosságban is átgondolják az emberek azt, hogy mik a céljaik, hová halad a világ és egyáltalán milyen környezetben akarunk élni. Lassan az építészeknek is egyre nagyobb szerepe lesz abban, hogy ebben a környezetileg is változó világban menedéket nyújtsanak a vihar, vagy éppen a meleg elől menekülőknek, valamint a hajléktalanoknak. Ha megpróbálunk egy kicsit kívülről nézni a saját világunkra, akkor rájöhetünk arra, hogy az emberiségnek szerényebbnek és alázatosabbnak kell lennie és nagyobb felelősséggel kell cselekednie azért, hogy ez egy élhető világ maradjon. Nagyon nagy felelősségünk van ebben.

Nem lehet, hogy egy picit túlzás az ekkora léptékű felelősségről beszélni mondjuk egy olyan fiatal számára, aki éppen azon gondolkodik, hogy ebbe az irányba tenné meg az első lépéseit? Talán még ijesztő is lehet.

Ez így van. Más téren azonban inkább inspiráló. Mi tervezők, mint alkotók egyrészt tele vagyunk szenvedéllyel, másrészt, ha őszinte akarok lenni, akkor van bennünk egy jó adag hiúság is. Azért csináljuk ezt az egészet, hogy a végén aztán ott állhassunk egy olyan térben, amit mi terveztünk. A Müpában sincs olyan est, amelyiken ne élnék meg inspiráló pillanatokat. A hangversenyek közben eszembe szokott jutni az, hogy részt vehettem valami olyan létrehozásában, ami sok embernek örömet okoz. Nem kell mindig ilyen nagy lépétkben gondolkodni, ez igaz. Alkotóként azonban hitelességet teremt számunkra a végfelhasználó boldogsága - legyen szó irodaház belső tereiről, egy garzonlakás helyiségeiről, vagy egy kulturális intézményről. Időnként azt érzem, hogy ez a merkantil világ néha elfelejti, hogy mi is a végfelhasználó missziója és öröme, ehelyett inkább az van, hogy a cselekvés felülírja a végcél fontosságát. Összességében én úgy látom - anélkül, hogy megijeszteném a leendő alkotókat -, hogy az egy elég pozitív dolog, hogy sokkal nagyobb társadalmi felelősséggel kell bírnunk a jövőben. Ezt ugyanis nem fogjuk tudni elkerülni.

MÜPA

Mindezt úgy, hogy akkora mértékű változások zajlanak most körülöttünk, amelyeknek nehezen látni a végét. Nem kis feladat egy ilyen helyzetben vonalvezetőt nyújtani a fiatalabb generációknak!

Bár én alapvetően egy nagyon nyitott ember vagyok, mégis bizonyos tekintetben már én sem látok tisztán. Ijesztően gyorsan változik a világ, én sem értek már mindent abból, ami körülöttünk zajlik. A saját 13 éves fiam sok esetben már jóval fluidabb módon tud kommunikálni adott rendszerekben, mint mondjuk én. Megható és ijesztő egyszerre, hogy ő mutatja meg nekem azt, hogyan kell használni az Instagramot. Számára ez az applikáció a napi kommunikáció része - ami számomra néha meghökkentő. Szóval sok minden alakul és formálódik körülöttünk, ez így van. Ezért is fontosak a kapaszkodók. Mint mondjuk a Kinnarps, amely magába kódolva hordozz a skandináv értékeket a terek, a fények kialakításával kapcsolatban, a természetes anyagok használatával és az emberi léptékével. Ezek mind nagyon közel állnak hozzám. Ahogyan az is, hogy az emberek olyan közösségi terekben dolgozzanak együtt, amelyek inspiráló szellemi töltést jelenthetnek akkor, amikor éppen nem valamelyik eszköz előtt ülnek. Bárhová is tart a világunk, bármit is mondanak a trendek, azt gondolom, hogy az embereknek mindig szükségük lesz arra, hogy kapcsolatba lépjenek egymással, kommunikáljanak egymással. Tisztában vagyok azzal, hogy a mesterséges intelligencia korszaka felé haladunk, mégis hiszek abban, hogy ebben a nagy lendületben megőrizzük ezt az esszenciát és a mesterséges intelligencia inkább csak erősíteni fogja a párbeszédet. A már említett Északról jövő értékrendek azért adnak egyfajta biztonságtudatot, hogy mi tervezők tovább tudunk majd haladni ezekkel az elvekkel.

Ha már szóba jöttek az északi értékrendek! Mit adtak nekünk a svédek?

Nemrég egy svéd céglátogatásnak köszönhetően ismét belém táplálódott az a világ. Azt látom, hogy a svédeknél egy nagyon igényes dizájnkultusz él. Nem véletlen az, hogy az egész világot ellepte a svéd vállalatok dizájnkultúrája, hiszen nagyon sok társadalmi réteget képesek megszólítani. Jellemző rájuk az igényesség, magas szintű vizuális kultúra. Bár egyes svéd vállalatok viszonylag gyors, fogyasztói brandinget visznek, mégis azt emberi léptékkel teszik. Azt érzem, hogy az északiaknál, így a svédeknél is, nagyon fontos a természet, a természetes anyagok használata ebben a durván iparorientált világban. Fontos az is, hogy azok a terek, amelyekben élünk, megőrizzék az emberi humánfaktort akkor is, ha ipari lendületeket ölel át.

Triola villa

A KREA-ról milyen benyomásai vannak?

Úgy érzem, hogy a KREA egy olyan kreatív közösséget és oktatóközpontot jelent, ami a dizájn értékeit próbálja tolmácsolni a fiatalok felé. Segít abban, hogy a belsőépítészeti térrendszereknek az alkotói megértésére törekedjenek, ráadásul a KREA nem úgy működik, mint egy nagy ipari gépezethez hasonló egyetem, ahol sokkal hagyományosabb, tektonikusabb tudást kapnak a fiatalok. A KREA-ban inkább érzékenyebb textil- és iparművészetet, valamint finomabb térérzékenységet kommunikálnak a fiatalok felé.

Miért jó fiatalokkal együtt dolgozni?

Azt hiszem, hogy addig marad fiatal az ember, amíg a fiatalokkal tud kommunikálni. Nagyon könnyű bezárkózni egy olyan gondolkodási struktúrába, amely szerint már magabiztosan tud valamit az ember így hát nem is nyit újabb impulzusok felé. Ez nagyon veszélyes tud lenni! Az én saját irodámban is inkább 35-40-es korosztály a jellemző. Egy már tapasztaltabb alkotóközösséget hoztam létre, amikor elindult ez a belsőépítész műterem, mégis minden nyáron jön egy-két diák, mindig előfordul az irodában egy pár fiatal is. Szándékosan alakítom így, mert próbálom vegyíteni a különböző szintű tudást és igyekszem felfrissíteni a csapatot. Azt gondolom, hogyha az ember nem képes befogadni a fiatalok által diktált trendeket akkor eltéved. Meg kell próbálni megtalálni egy egészséges arányt, amelybe minden beletartozik. Mondom ezt úgy, hogy be kell vallanom: néha nehéz megtalálni a fiatalokkal a megfelelő kommunikációs sávot. Egy ideje azt tapasztalom, hogy elkezdett kikopni a fiatalokból az a fajta klasszikus polihisztor gondolkodás, amelyben még én szocializálódtam. Fontosnak tartom azt, hogy egy alkotó sokoldalú legyen, több irányból merítsen inspirációt: sokat jelent az, ha egy építész rajzol, olvas, filmeket néz, hangversenyre jár és az irodalomban is művelt.

Ezek olyan kulturális impulzusok, amelyek a tervezési folyamat során is hasznosak. Most nyáron például az egész csapatot elküldtem a Manifesto című zseniális kiállításra a Nemzeti Galériába. Egy lenyűgöző projekt volt. Úgy gondolom azzal, hogy a közösségünk megnézte azt a kiállítást, kapott egy olyan referenciapontot, amelynek bár nincs köze a munkáinkhoz defacto, mégis beszivárgott a gondolkodásunkba. Inspirált és formált. Fontosnak tartom azt, hogy legyen havonta-kéthavonta legalább egy olyan élmény, ami kizökkent bennünket egy kicsit a négy fal közötti szakbarbár létből. Úgy látom, hogy a fiatalokkal kicsit nehezebb ezeket megélni, méghozzá részben a felgyorsult kommunikáció miatt. Mivel mindig minden ott van előttük a telefonjukon, ezért nem mindig találni azt a nyitottságot és befogadókészséget, amelyre szükség van - például a már említett kiállítás megéléséhez. Ha oktatóként, vagy tervezőként szeretném hangsúlyozni, vagy legalább sugallni a különböző generációk közötti párbeszéd jelentőségét. Erőltetni kell, ha másként nem megy. Egyszerűen muszáj.