Légy laza és önmagad vezetőként is
Majdnem olyan ez, mint az afternoon tea a briteknél, csak a fika-ra tulajdonképpen bármikor szakíthatunk időt. Nálunk, svédeknél a nap folyamán, munka közben általában 3 szent és sérthetetlen alkalom van. Az egyik a 10 órai fika. Ilyenkor leülsz a kollégáiddal egy kávéra és csak beszélgettek. A másik az ebédidő, végül a 14-15 óra környéki délutáni fika. Ilyen alkalmaknál egyszerűen megáll az élet és összeül a csapat. Nem ritka az, hogy néhányan sütit is hoznak magukkal az ilyen beszélgetésekre.
Vezetőként muszáj megadnod a munkatársaidnak a szárnyalás esélyét. A Te feladatod az, hogy meglásd bennük a lehetőséget és a Te feladatod az, hogy segíts nekik kibontakoztatni azt a bizonyos lehetőséget. Én mindig is azt vártam a kollégáimtól, hogy tökéletes munkát végezzenek. Hogy azt otthonról, vagy az irodából oldják meg? Este nyolcig az irodában vannak megállás nélkül, vagy megszakítják a munkát más dolgokkal, mondjuk sportolnak közben? Nekem ez nem érdekes, én ugyanis bízom bennük. Emellett pedig folyamatosan figyelem őket és biztosítom számukra az újabb és újabb lehetőségeket a fejlődésre, megadom az ehhez szükséges támogatást. Nyilván elengedhetetlen némi proaktivitás is ahhoz, hogy meg tudják ragadni ezeket az alkalmakat.
Azok, akik főnöknek tartják magukat, sokszor észre sem veszik, hogy valójában csak béklyóban tartják a kollégáikat. Pedig nekünk, vezetőknek az a feladatunk, hogy víziót kreáljunk. Mi vagyunk a zeneszerzők, a mi fejünkben áll össze a mű, amely szerelmet, bánatot, vagy bármi egyebet kifejez. Na, de kell majd egy karmester, aki megérti ezt a művet és levezényli, továbbá kellenek olyan érzékeny muzsikusok, akik elő tudják adni. A mi dolgunk az, hogy a legjobb hangversenyzenekart összeállítsuk, játszani már ők fognak.
A tapsvihar pedig majd mindannyiunknak szól.
Életem során nagyon sok impulzus ért. Kolozsváron születtem, gyerekként menekültünk a Ceaușescu-rezsim elől, Svédországban nőttem fel erdélyi magyarként, Kanadában jártam egyetemre, aztán Budapesten építettem karriert. Megismertem a svéd lelket, ami olyan kemény mint a kókuszdió - de ha áttörsz rajta, akkor hihetetlen életreszóló értékekre lelsz. A kanadaiak lazán és őszintén tanítottak meg arra, hogy mindig önmagam legyek. A románoknál hihetetlen, szinte latin mentalitást tapasztaltam meg - mindig volt valami program, sosem unatkoztunk.
Egy érdekes, de nagyon nyitott szemlélet alakult ki így bennem. Nehéz megélni azt, hogy az emberek zárkózottak, már-már tiltakoznak a változás ellen. Sokszor kell harcolnom azért, hogy az emberek kiszálljanak egy kicsit a saját körforgásukból, nézzenek rá a saját helyzetükre és mondják meg, hogyan kellene működnie. Amikor 4-5 éve átvettem a Kinnarps-ot, akkor azt mondták, hogy 450 milliónál nem fogunk tudni többet kihozni, ’98 óta ez a maximum, higgyem el, hogy nem megy több. Már csak ezért is kihívásként tekintettem erre. 3 év alatt megháromszoroztuk a forgalmunkat, 1,5 milliárdra nőttünk. Igenis lehetséges túlnőni önmagunkon. Lehet, hogy egyszerűen csak másként kellene próbálkoznunk, ahogy addig. Én elhiszem, hogy valami nem működik, de legalább csak elméletben tegyük fel azt, hogy mégis. Akkor vajon hogyan? Ezt a kérdést tegyük fel magunknak.
Én személy szerint legalább három évvel szoktam előre tervezni. Persze ehhez is az kell, hogy meg tudj állni időnként és nyugodtan el tudj gondolkodni azon, hogy hol is tartasz most és hová is szeretnél eljutni, ehhez pedig mire van szükséged. Karrierem során számtalan olyan vezetővel találkoztam, aki az út során elveszítette a célt. Sokan vannak olyanok, akiktől ha megkérdezi az ember, hogy hol akarnak lenni holnap, akkor egyszerűen csak “nem tudom” lesz a válasz. Ha pedgi azt kérdezik tőlük, hogy tulajdonképpen miért is csinálják azt, amit, akkor pedig azt felelik, “mert ezt így kell”.
Túl sokszor érzem azt, hogy hiányzik az emberekből a vízió. A munkában és a magánéletben egyaránt. Pedig a vízió az egyik legfontosabb hajtómotorunk. Ezt sosem szabad elveszítenünk, mert különben csak céltalan tétlenségbe süppedünk. Közben pedig talán észre sem veszük azt, ahogyan elszaladnak mellettünk az évek.
Közhelynek hangozhat, de sajnos legfeljebb csak a szavak szintjén az. A tettek mezején még mindig nagyon ritka az, hogy valaki tudatosan, a víziói - tulajdonképpen a jövője - érdekében inspirálódjon.
Számomra a fiatalok jelentik az egyik inspirációt. Érdekes időnként erőt meríteni belőlük. Őket ugyanis még nem köti semmilyen béklyó, ők még félelem nélkül meg akarják váltani a világot. Ellátogatok időnként a Fivosz (Fiatal Vállalkozók Országos Szövetsége) rendezvényeire, ahol olyan huszon-harmincasokkal találkozom, akik vagy még csak gondolkodnak a saját cégük megalapításán, vagy már építgetik a saját álmukat. Elképesztő látni azt a sok lelkes, ragyogó, szenvedélytől fűtött tekintetet. Semmit nem akarnak csak szárnyalni. Nagyon nagy lendületet tudnak adni.
A másik az utazás. Imádok utazni, új városokat, új embereket, új szokásokat és új gondolkodásokat megismerni. Hihetetlen ötletforrást jelentenek az utazásaim, rendkívüli mértékben feltölt egy-egy út. Illetve segít abban is, hogy az új ismeretek birtokában önmagamra és a feldataimra is egy kicsit másként tudjak nézni. Ez sokszor a továbblépés kulcsa!
